11. fejezet

- Mit veszel fel Szombatra? - kérdezett a mellettem ülő fiú.
- Még nem tudom. - válaszoltam, miközben az egyik egyenleten gondolkoztam.
Jungkookkal körülbelül tíz perce tanulhattunk, de az ő figyelme máris ellankadt, s képtelen volt rám odafigyelni.
Épp egy képletet magyaráztam, amikor hirtelen belevágott szavamba, én pedig megfagytam.
- Olyan gyönyörű vagy Mijoo. - bámult rám.
Ennek meg mi baja?
- Ittál valamit? - pislogtam.
- Dehogy. - nevetett fel.
- Egyébként érdekes hogy ezt mondod. - vettem fel egy komoly arckifejezést.
- Miért?
- Hiszen tudtommal van barátnőd. - térítettem észhez.
Habár nem voltam benne biztos, hogy Jungkook illetve Yein együtt voltak, úgy véltem itt az ideje utána járni.
- Ki mondta ezt? Jimin? - faggatott.
- Nem, csak célzott rá.  - feleltem.
- Háhh. Az egy faszarcú ne foglalkozz vele.
- Akkor nem jártok Yeinnel? - lepődtem meg, mert szinte biztos voltam a dologban.
- Yeinnel? Nem, már nem.
- Már nem? Úgy érted régen jártatok?
- Olyasmi. - tette keresztbe karjait.
- Tudtam! - örültem meg magamnak.
Kookie felnevetett, majd mélyen a szemeimbe nézett. Miért stíröl engem így mindig?
- És miért lett vége? - ostromoltam kérdéseimmel még mindig.
A fiú közelebb húzódott hozzám, s mint aki a lelkembe tekint, úgy tartotta a szemkontaktust. Hihetetlen volt, mások zavarba jöttek volna, - mint ahogy én is - de ő nem. Szokásomhoz híven arcom egyre csak egy piros almára kezdett hasonlítani, s próbáltam eltávolodni tőle.
- Na és veled mi a helyzet?
- Velem? - mutattam magamra. - Mi lenne?
- Ki vagy te?
- Mijoo. - feleltem.
- Nem mondod? - vigyorgott. - És miért nézel ki mindig úgy mintha sosem aludnál? - célzott a karikákra a szemem alatt.
- Mert sokáig tanulok. - blöfföltem.
Ez már jó ideje nem volt rám igaz. Mindig betudtam osztani az időmet úgy, hogy ne legyek fáradt másnap. Ritkán jártam el otthonról, így rengeteg időm maradt otthon. És ezen a héten alig tanultam valamit, sőt, a tanulás volt a legkisebb bajom.
- Pont nekem akarod ezt beadni?
- Hát gondolom nem a falhoz beszélek. - poénkodtam, miközben legbelül kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam.
- Milyen kár hogy nekem nem tudsz hazudni. - mosolygott gúnyosan. - Na gyere, hazaviszlek. - állt fel, s elővette kocsikulcsát.
Egy ideig csak bámultam magam elé Jungkook szavai miatt. Aztán beletörődtem. Kookie tényleg más volt mint a többiek. Pár napja ismert, mégis úgy tett, mintha évek óta ismertük volna egymást. De miért viselkedik így? Tetszek neki? Vagy csak annyira esetlennek tűnök hogy megszánt, és ezért foglalkozik velem csupán?
- Jössz? - türelmetlenkedett.
- De még nem végeztünk a tananyaggal.
- Szard már le. - intette le.
- És ha megbuksz?
- Dehogy bukok meg. Ha eddig kihúztam valahogy most is kifogom.
- De.. - folytattam volna, de a fiú megszakított.
Gyors lépésben közelebb ment az asztalhoz, s elvette telefonomat onnan, majd elsprintelt az ajtóhoz vele.
- HÉ! - kiáltottam utána.
- Ha nem akarod hogy nálam maradjon, azt hiszem sietned kéne. - nevetett gonoszan, miközben a telefonomat dobálta kezében.
- Add vissza! - utasítottam.
- Gyere és vedd el. - futott el.
Olyan gyorsan ahogy csak tudtam összepakoltam a többi holmimat, majd a fiú után kezdtem el rohanni. Meg sem álltam a parkolóig, ahol levegőért kapkodva álltam meg Jungkook kocsija mellett.
- Elég lassan futsz. - dőlt neki az autónak megpihenve.
Oltására nem szóltam semmit, pusztán kikaptam kezéből telefonom, majd beültem az autóba.
- De morci valaki. - ült be mellém.
- Csak vezess. - billentem neki az ablaknak.
- Igenis hercegnőm. - vigyorgott, s beindította a motort.
Összeráncoltam homlokom az új becenevemre, habár kicsit sem bántam. Végre igazán közel kerültem valakihez, aki nem a saját nememhez tartozott. Na jó, ott volt Jongin is. De rá inkább tekintettem egy közeli barátként, hiszen együtt nőttünk fel. Furcsának tűnne, ha ő hívott volna így.
- Akkor elmondod mi bánt? - pillantott rám egy pillanatra.
- Miért akarod ennyire tudni?
- Talán mert segíteni akarok? - kérdezett vissza.
- Jobb ha nem tudod, hidd el.
- Miért is?
- Mert ezzel téged is bajba sodornálak. - sóhajtottam.
- Nem félek semmitől és senkitől, szóval ki vele.
Mondata után elgondolkoztam. Miért ne mondhatnám el neki? Úgy tűnt tényleg segíteni akart nekem, és valóban érdekelte a nyűgöm. És a segítségével lehet hogy előrébb juthattam volna. Eldöntöttem. Elmondom neki.