12. fejezet

- Elfogom mondani. - nyeltem. - Egyszer biztos. - folytattam.
- Mikor? - pillantott rám.
- Amint tudom, hogy megbízhatok benned. - feleltem.
A fiú elvigyorodott, én pedig elvesztem mosolyában. Nagyon kedveltem Jungkookot, és nem csak azért mert rettentően jól nézett ki, hanem mert volt benne valami, amihez hasonlóval még sosem találkoztam. Rejtésen volt, mégis nyitott volt felém. Aranyos volt, mégis félelmetes.
- Itt vagyunk. - állt meg a házunk előtt.
- Köszi hogy hazahoztál.
- Holnap jövök érted. - jelentette be.
- Gyere. - mosolyogtam.
Elköszöntünk, majd elindultam a ház felé. Útközben a mai napon gondolkoztam. Találkoztam Yeinnel, Jungkook volt barátnőjével, aki anélkül segített nekem, hogy tudta volna ki vagyok. És ez az almás ügy is. Beszélnem kéne Jonginnal. Gondoltam, s célpontot változtattam. A fiú háza előtt álltam egy ideje, azon törve agyam, hogy biztos jó döntés ez. Hiszen ezzel könnyen bajba sodorhattam Jongint is, ami eszem ágában sem állt. Végül döntöttem, és bekopogtattam az ajtón.
- Szerbusz Mijoo. - nyitott ajtót nekem egy magas férfi.
Ő Jongin apja volt. Nagyon hasonlított a fiúra, vagy inkább Jongin hasonlított rá.
- Segíthetek? - vonta fel szemöldökeit.
- Öhm.. Jongin itthon van? - kérdeztem.
- Edzésen van, de bármikor megérkezhet. - válaszolt.
- Ó, akkor nem is zavarok tovább. - hajoltam meg, majd elindultam haza.
- Addig bejöhetnél beszélgetni. - állított meg. - Úgyis régen találkoztunk már. - mosolygott.
- De csak ha nem okoz problémát.
- Ugyan már, gyere nyugodtan. - vezetett be a házba.
Belépkedtünk otthonos nappalijukba, mely tele volt családi fotókkal. Irigykedve bámultam a drága bútorokat, hiszen a mi házunk közel sem volt ennyire szép.
- Ülj le, hozok egy kis teát. - utasított.
Illedelmesen leültem, majd a táskám pántját kezdtem el szorongatni. Egy ideig csak magam elé bámultam, majd újra a családi képeket kezdtem el szemlélni. Jó volt látni így őket, ugyanakkor féltékeny is voltam rájuk, hiszen nekem és a családomnak egy ilyen képe sem volt. A vidám képek nézegetése közben rögtön megakadt a szemem az egyiknél, amelyen megpillantottam egy ismerősebb arcot.  Apa? Pattantam fel a kanapéról, és a fotóhoz siettem. Visszatartott lélegzettel emeltem magamhoz a keretet, s saját családomat láttam magam előtt. Helyesebben Jongin családját, és az enyémet. Donghyun még csupán csecsemő volt, s anya tartotta karjaiban. Lassan éreztem, ahogy szemeim könnybe lábadnak, lábaim remegni kezdenek.
- Minden rendben? - tért be a szobába Jongin apja, két bögrével a kezében.
- Persze! - töröltem le könnyeimet, majd visszatettem a képet a helyére.
- Nem ártana egy kis vidámság, nem gondolod? - nyújtotta a oda a poharat.
- Maga és Jongin anyukája jól ismerték az édesanyámat, igaz? - tettem fel a kérdést.
- Ohh.. - lepődött meg. - Igen, elég jól ismertük. - mosolygott, majd beleszürcsölt az italába.
- Tudna nekem mesélni róla?
Egy pillanatra megdermedt, majd vett egy nagy levegőt, s a szemeimbe nézett.
- Mi az, amit tudni szeretnél?
- Bármi kis apróságnak örülnék. - mosolyogtam.
Nem vágytam az egész élettörténetére, csak tudni akartam pár dolgot, hogy ne csak a rosszra emlékezzek.
- Édesanyád imádta a pillangókat. - vigyorgott.
- Tényleg? - pislogtam. - Sosem mondta apa. - hajtottam le a fejem.
- Elég rossz állapotba került miután anyukád beteg lett. Nem csodálom hogy nem szeret beszélni róla, és szerintem jobb is ha nem erőlteted.
Beszélgetésünket ajtónyitódás zavarta meg, majd Jongin lépkedett be fáradtan. Engem megpillantva szemei elkerekedtek, s egy másodperce mozdulatlanná vált.
- Szia Jongin! - köszöntöttem.
- A-ü-a. - makogott. - Te mit keresel itt? - meredt rám.
- Beszélni szeretettem volna veled valamiről. Talán zavarlak? - keseredtem el reakcióján.
- Nem dehogy, csak nem sűrűn jársz hozzánk. - indokolta meg zavarodottságát.
- Akkor én magatokra is hagylak titeket. - távozott a szobából Jongin apja, miközben fülig érő szájjal nézett a fiúra.
 - Jobb lesz a felmegyünk a szobámba. - ragadta meg kezemet.
 El sem engedett addig, ameddig fel nem értünk, majd becsukta utánunk szobája ajtaját.
- Voáh! - ámultam el szobája látványán.
Kétszer nagyobb volt mint az enyém, és rendkívüli rend uralkodott. Furcsának számított az ő korában lévő fiúknak, hogy ekkora tisztaság legyen a szobájukban.
- El is felejtetted milyen menő a szobám, nem igaz? - nevetett.
- Az enyém még mindig jobb. - gúnyolódtam.
- Na persze. - tette keresztbe karjait. -  Miről akartál beszélni?
- Még magam sem tudom. - álltam tétlenül.
- Hát pedig muszáj lesz valamit kitalálnod.
- Tudom. - helyeseltem, s leültem az ágyára.
- Mijoo.. - térdelt le előttem, majd két kezét mellém helyezte. - Nekem bármit elmondhatsz, segítek.
Elpirulva néztem a fiút, majd a táskámért nyúltam. Most vagy soha. Kivettem a levelet amit pár nappal ezelőtt kaptam, illetve az almát, amire rá volt vésve egy "x" betű. Jongin értetlenkedve pillantott rám, magyarázatot várva. Vettem egy nagy levegőt, s elmeséltem a héten történteket.
- És erről mikor akartál nekem beszélni? Mikor elrabolnak és soha többet nem látlak?
- Nem akartalak bajba sodorni. - kerültem el tekintetét.
- Érted még a halált is bevállalnám. - jelentette ki határozottan. - Mármint.. öhm.. izé. - vörösödött el arca.
Hatalmas mosoly szélesedett ki arcomon aranyosságán, s magamhoz öleltem a fiút.
- Megfoglak védeni, ígérem. - fonta át karjait derekamon.
- Köszönöm Jongin. - szorítottam magamhoz.