10. fejezet

- NE EDD MEG! - kiáltottam barátnőmre, és kikaptam kezéből az almát.
Hirtelen mindenki lélegzete megfagyott, s tekintete rám szegeződött. Elpirult arccal szorongattam az almát, miközben próbáltam visszatartani könnyeimet. Fogalmam sem volt miért kapott el ennyire a hév, de nagyon hülyén festhettem.
- Öhm.. - nyelt egyet barátnőm. - Ennyire szereted az almát? - kérdezett.
- Mennem kell. - pakoltam össze a cuccaimat, majd elrohantam.
Meg sem álltam a női mosdóig, s bezártam magam az egyik fülkébe. Összekuporodtam az ülésen, így kezdtem el magam elé bámulni. Mi a fasz volt ez? Újra és újra lejátszottam magam előtt az ebédlőben történteket, és azon gondolkoztam, hogy még is hogy lehetséges mindez. Tisztában voltam vele, hogy a zaklatóm áll mindezek mögött, de mégis hogyan csinálta? Honnan tudta melyik tál lesz az enyém? Kirázott a hideg a történtektől, és egyre nagyobb félelem uralkodott el rajtam. Arcomat a tenyeremre terítettem, így kezdtem el szemeimet áztatni. Gyenge, és nevetséges voltam, erőtlen akár a harmat.
- Jól vagy? - hallottam egy idegen leányzó hangját.
Hirtelen megrezzentem, és felkaptam a fejem.
- Akarod hogy ide hívjak valakit? - kérdezett újra.
- Ne! - utasítottam el, mert nem akartam hogy bárki így lásson.
- Oh.. oké. Akkor legalább gyere ki. - mondta, miközben közelebb lépett az ajtóhoz.
- Miért mennék ki?
- Hogy segíthessek.
- Nincs szükségem egy idegen segítségére. - emeltem fel a hangom.
- Inkább sírsz egyedül a WC-ben?
Elhallgattam. Nem tudtam mit válaszolni erre. Rettentően szégyelltem önmagam, és azt is, ami lett belőlem. Hogy hagyhattam el magam ennyire?
- Na? Kijössz akkor?
Vettem egy nagy levegőt, s válaszolni készültem.
- Igen. - feleltem.
Kinyitottam az ajtót, s egy velem egy magas, barna hajú leánnyal találtam szembe magam. Aggódva kémlelt engem, majd a táskájában kezdett el turkálni.
- Tessék. - nyújtott oda pár zsebkendőt.
- Köszönöm. - fogadtam el és illedelmesen meghajoltam.
Miután letörölgettem arcomról könnyeimet, a még mindig engem kémlelő lányra tekintettem.
- Kimenjünk egy kicsit levegőzni? - lépett közelebb.
- Az jó lenne. - mosolyogtam el.
Kilépkedtünk a mosdóból, s az üres folyosón kezdtünk el sétálni. Szerencsémre már becsöngettek, így senki sem látta hogy mennyire magamon kívül voltam.  Meg sem álltunk az udvarig, ahol egy pillanatra megálltam. Az enyhén hideg szél belekapott a hajamba, én pedig mélyen belélegeztem a friss levegőt.
- Jobb már? - mosolygott rám a lány.
- Sokkal. - válaszoltam.
- Gyere, üljünk le. - helyezte le magát egy padra.
Leültem mellé, majd a földet kezdtem el bámulni. Gőzöm sem volt róla mit kellett volna mondanom, vagy hogy hogyan. Kellemetlen csönd uralkodott el, miközben arra vártunk hogy valamelyikünk megszólaljon.
- Szóval miért sírtál? - fordult felém.
- Nem fontos.
- Ha nem lenne fontos, nem sírtál volna.
- Tudom, de ez valami olyasmi amiről nem beszélhetek senkinek.
- Ismerős. - tekintett fel az égre, s hirtelen félelem tűnt fel arcán.
- Jól vagy? - kérdeztem.
- Csak annyira amennyire te. - nevetett.
Magamra erőltettem egy mosolyt, majd visszagondoltam az ebédlőben történtekre. Vajon mérgezett volt az alma, amire rávéstek egy X betűt? És ha az volt, akkor Soojung élete rajtam múlott? Honnan tudhatnám meg az igazságot?
- Jongin! - pattantam fel a padról. 
- Tessék? - pislogott mellettem a lány.
- Öhm.. ne haragudj, kicsit elkalandoztak a gondolataim. - ültem vissza mellé.
- Semmi baj, örülök hogy lett egy kis életkedved. - vigyorgott.
 Jongin. Ő tudna nekem segíteni, hiszen rendőrnek tanul, s az iskolájában biztos megtudná vizsgálni a gyümölcsöt.
- Köszönöm hogy segítettél, nélküled még mindig a mosdóban sírnék. - hálálkodtam.
 - Nagyon szívesen, kedves.. - halkult el, hiszen nem tudta nevem.
- Mijoo. - árultam el.
- Kedves Mijoo. - fejezte be mondatát.
Felnevettünk, majd a csengőre lettünk figyelmesek.
- Jesszusom, ellógtunk egy teljes órát. - aggódott.
- Sajnálom, ez is miattam van. - okoltam magamat.
- Dehogy, amúgy sem volt kedvem bemenni. - intette le.
- Te meg hol a szarban voltál megint?! - kiáltott valaki a távolból.
- Ez meg ki? - fordultunk oda mindketten.
- Ez Soojung. - nyeltem egy nagyot, mert tudtam mi következik.
- Azt hiszed csak úgy elrohanhatsz aztán pedig ellóghatsz egy óráról? - pattogott körülöttem, kicsiny méretével.
- Jól van, bocsánat. - sajnálkoztam.
- Miattam lógott el, rosszul lettem és tőle kértem segítséget. - védett meg az ismeretlen lány, majd rám kacsintott.
- Áhh igen, így történt. - vetettem rá egy hálával teli tekintetet.
 - Hát ez jellemző rád. - tette keresztbe karjait. - Mindig másoknak segítesz, és közben saját magadat sodrod bajba.
Soojung szavai után mindannyian elhallgattunk. Én azért, mert tudtam hogy igaza volt, a leányzó valószínűleg pedig meg sem mert szólalni.
- Azt hiszem jobb lesz ha megyek. - közölte a lány. - Örülök hogy találkoztunk Mijoo. - hajolt meg, majd ott hagyott bennünket.
- Én is örülök. - szóltam utána, majd Soojungra néztem. - Mi az? - kérdeztem mikor a meglepettségtől sugárzó arcát vette fel.
- Tudod ki volt ez?
- Egy kedves lány. - mosolyogtam.
- Az oké, de a nevét tudod?
- Hát.. nem igazán. Mert te igen?
- Jung Yein. - felelte.
- Micsoda? Jungkook barátnője? - ámultam.
- Az nem biztos hogy a barátnője. - térített észhez. - Hogy akarod hogy Jungkook a tiéd legyen, ha összebarátkozol a lehetséges barátnőjével?
- Ki mondta hogy azt akarom hogy az enyém legyen? - pirultam el.
- Ha nem akarnád őt, akkor most nem lenne ennyire vörös az arcod. - nevetett.
- Ez nem igaz. - takartam el arcom a kabátommal.
- Ha te mondod.. - indult el az iskola felé. - De én azért vigyáznék a helyedben azzal a fiúval. - nézett vissza rám.