8. fejezet

- Mi van az apáddal? - kérdezősködött Jungkook.
- Utálja a fiúkat. - hadartam el, miközben fel s alá mászkáltam a szobámban azon tűnődve, hogyan tudnám kijuttatni a fiút anélkül, hogy apám észrevette volna.
- Hogy érted hogy utálja fiúkat? - nevetett.
- Ez nem vicces. - komolyodtam el.
- Nyugi már. Megyek és beszélek vele. - indult el.
- Megbolondultál? - suttogtam, s megragadtam a csuklóját.
- Te egész este fogdosni fogsz?
- Óhh.. - engedtem el.
- Nem mondtam hogy hagyd abba. - húzta fel egyik szemöldökét.
 - Erre most nincs időnk. - ütöttem enyhén vállba.
Végignéztem a szobámon ahol tartózkodtunk, de semmi sem jutott eszembe Jungkook kijuttatásával kapcsolatban. Eszembe jutott, hogy talán kiugorhatna az ablakomon is,de mivel az emeleten volt a szobám, és nem akartam hogy kitörje a lábát, ezt is elvetettem.
- Nem lenne egyszerűbb lemennünk, és beszélnünk vele? - zavarta meg gondolkozásomat Jungkook.
- Szerinted mit fog gondolni amikor kimegyünk a szobámból kettesben? 
- Hogy két tinédzser nyugodt körülmények között beszélgetett egymással? - mosolygott.
- Jah, pont ezt fogja. - válaszoltam ironikusan.
- Egyébként mi baja lenne velem? - kérdezett.
- Nem igazán szereti ha fiú látogatóim vannak. Habár nem nagyon szoktak fiúk látogatni. - szégyenkeztem el.
- Nem csodálkozom a szobád láttán. Néha igazán rendet rakhatnál. - vigyorgott.
- Megüsselek? - emeltem fel a kezem.
- Inkább találd ki hogyan menjek haza.
- Majd én lemegyek és elvonom a figyelmét. Várj pár percet, majd indulj el, oké? - adtam parancsot.
 - Jó jó, csak menj már. - lökött enyhén meg, hogy végre elinduljak.
Összeráncoltam szemöldököm, mire ő elmosolyodott, és visszaült az ágyamra. Egy utolsó pillantást vetettem a fiúra, majd kiléptem a szobámból. Lelépkedtem a nappaliba ahol apa a számlákat nézegette.
- Szia apa. - köszöntem.
- Szerbusz. - motyogott. - Nem tudod ki autója áll a házunk előtt? 
Baszki! Teljesen kiment a fejemből hogy kint áll Junkook autója.
- Fogalmam sincs. - blöfföltem.
- Mindegy is. Milyen napod volt? - váltott témát, megkönnyebbülésemre.
- Elviselhető. - húztam a szám.
- Vigyáztál az öcsédre?
- Apa, Donghyun már nem csecsemő,  tud vigyázni magára.
- Szóval nem vigyáztál rá. - támadott le. - Egy dolgot kértem de még azt sem tudtad elvégezni.
- Apa félreérted.. - mentegetőztem.
- Elég volt Mijoo, nem akarok vitatkozni.
- Akkor miért viselkedsz így velünk? - fakadtam ki.
- Mégis hogyan?! - dobta el a számlákat a kezéből.
- Áhh.. mindegy, ebből úgyis csak én jövök ki rosszul. - intettem és otthagytam őt.
- Lee Mijoo! - kiáltott utánam.
Csak remélni tudtam, hogy Jungkook sikeresen kiosont amíg apámmal vitatkoztam. Kitártam a szobám ajtaját, de a fiút sehol sem leltem. Fellélegezve dobtam le magam az ágyamra, s mély gondolkozásba vetettem magamat. Örültem, hogy akkor eljött hozzánk Jungkook, viszont féltem hogy hallotta az apámmal lefojtatott "beszélgetésünket". Ekkor megrezzent a telefonom zsebemben, és elkapott a félelem. Mi van ha megint a zaklatóm az? Vettem egy nagy levegőt, majd elővettem a mobilomat, és elolvastam az üzenetem.
 - Elküldöd a matek házit? - Soojung.
 Magam elé néztem, s próbáltam rájönni miféle leckéről hadovált Soojung, de nem emlékeztem semmire az iskolából. Amin nem is igazán csodálkoztam, hiszen ezen a héten semmiféle iskolai tananyag nem ragadt meg a fejemben. Leültem az íróasztalomhoz, magam elé dobtam a matekfüzetemet, s az egyenletet kezdtem el bámulni. Csakhogy gondolataim mindig elkalandoztak, és képtelen voltam hosszútávon odafigyelni. Édesanyámon járt az eszem, utána akartam járni, hogy miért is mondta Jongin anyja hogy öngyilkos lett. Arról a dologról nem is beszélve, hogy valaki folyamatosan figyelt, és üzeneteket küldött nekem. Hosszas gondolkozás után eldöntöttem, hogy beszélek Donghyunnal a dologról.

Enyhén kopogtattam be öcsém ajtaján, hiszen nem akartam hogy apám meghalljon. 
- Gyere! - kiáltott bentről Donghyun.
- Szia öcsi. - nyitottam be.
- Cső. - köszönt vissza, miközben a telefonját nyomkodta. - Mit akarsz? 
- Beszélgetni. - ültem le mellé.
- Ha azért jöttél mert félsz hogy beköplek apánál Jungkook miatt, már mehetsz is. Nem fogom megtenni.
- Miért? - pislogtam.
- Mert jó fej. - válaszolt.
- Köszi, de nem ezért jöttem. 
- Akkor? 
- Anya miatt. - tértem a lényegre.
Donghyun letette a telefonját, s arcára komoly tekintett ült ki. Nem akartam erről beszélni vele, de abban reménykedtem hogy ő esetleg tud valamit a dologról.
- Mi van anyával? 
- Emlékszel valami furcsára vele kapcsolatban? 
- Azon kívül hogy halálos beteg volt? - kérdezett vissza.
- Igen.. - szorítottam össze két öklömet térdemen, így próbálva elfojtani érzelmeimet.
- Miért kérdezed ezt most?! - emelte fel hangját.
- Csak mert nagyon gyanús nekem itt valami. - válaszoltam őszintén, hiszen nem akartam tovább terelni a szót.
- Mire gondolsz? 
- Nem tudom, valahogy sosem volt tiszta anya halála. Ráadásul apa alig beszél róla, és emiatt annyit tudunk hogy rákos volt, és kész.
- Hát.. nincs túl sok emlékem anyával kapcsolatban, mert még kicsi voltam. 
- Egyáltalán nincs semmi? - érdeklődtem aggódva.
- Ami furcsa lenne nem. Talán egy, de az.. 
- Mi az? - húzódtam közelebb.
- Emlékszel mikor apa egyáltalán nem engedte hogy lássuk anyát?
 - Igen. - feleltem.
Valóban volt egy olyan időszak, amikor apa nem hagyta hogy beszéljünk anyával. Azt mondta egészséges környezetre volt szüksége, ezért nem mehettünk be a szobájába. Napokig, sőt hetekig nem hallottunk róla semmit. Ezenkívül rengetegszer voltunk átpasszolva Jonginékhoz, így még jobban ki voltunk zárva az egészből. Persze, akkor még nem igazán fogtam fel mindezt, de így évek múltán, mindent máshogy csináltam volna.
- Hát én egyszer beosontam, mikor apa nem volt itthon.
- Mit láttál?
- Nem tudom pontosan, hiszen már régen történt. De a függönyök le voltak tépkedve, gyógyszeres dobozok hevertek mindenütt. Anya az ágyon feküdt, és mikor felmásztam hozzá, láttam hogy tele volt kék, és lila foltokkal. Tetejébe pedig nagyon gyorsan vette a levegőt.
- Jesszusom. - kaptam a szám elé a kezem.
- Nem tudom mit műveltek ott vele, de valami itt tényleg nagyon bűzlik. 
- Én.. én.. - kapkodtam a levegőt.
- Mijoo? Jól vagy? 
- Persze csak.. - töröltem le könnyeim. - Csak azt hittem tévedek.  Hogy csak paranoiás vagyok. - szipogtam.
- Ohh.. - csüggedt el Donghyun.
- Erről nem beszélhetünk senkinek, megértetted? - parancsoltam, miközben próbáltam erősnek tűnni.
- Eddig sem tettem. - felelte, s szorosan magához ölelt.