3. fejezet

Egy szemhunyásnyit nem aludtam a képek és a levél miatt. Azon járt az eszem, hogy talán el kéne mennem a rendőrségre apával, vagy talán titokban kéne tartanom ameddig csak tudom. Fogalmam sem volt mit kéne tennem, tehetetlenül forgolódtam az ágyban, és a félelem egyre csak növekedett bennem. Arra is gondoltam hogy valaki csak megakar viccelni, de senki nem jutott eszembe aki ezt tette volna velem, hiszen sosem volt konfliktusom senkivel. 
A nap kezdett ébredezni, s egy kakas kukorékolása jelezte számomra hogy ideje felkelnem. Lépteket hallottam a szobám ajtaja mögül, és egyből apa jutott eszembe. Eldöntöttem. Elmondom neki a levelet, és együtt elmegyünk a rendőrségre. Felkaptam a borítékot amit tegnap este letettem az éjjeliszekrényemre, majd megtörve bár, de elindultam. Apám a nappaliban ült, kávét szürcsölve nézte a reggeli híreket, s mikor beléptem a szobába, rám nézett.
- Jó reggelt. - köszöntött barátságosan, de amint végig nézett rajtam arcáról lefagyott a mosoly, s aggódva kémlelt engem.
Nem is csodálkoztam reakcióján, hiszen olyan karikák voltak a szemeim alatt amikbe egy hűtő is befért volna. 
- Jó reggelt apa. - mosolyogtam, elgyűrve félelmemet.
- Sajnálom hogy tegnap nem beszéltünk, de sokáig kellett dolgoznom. Tudod van ez az új projektem, ami elég jól halad. - ecsetelte.
- Igen, tudom. - bólogattam.
- Ha többet vigyáznál az öcsédre azt nagyon megköszönném, mert akkor csak a munkára kellene majd figyelnem. - mondta, miközben a híreket bámulta.
Éreztem ahogy végtagjaim remegni kezdenek az idegtől, és szemeim könnybe lábadnak. Apát kicsit sem érdekelte a nyomorunk Donghyunnal, sosem érdekelte.
- Rendben apa, megleszünk ne aggódj. 
Begyűrtem nadrágomba a borítékot, majd felszaladtam az emeletre, még mielőtt felzokogtam volna. Nem is tudtam melyik fájt jobban, a tény, hogy apát kicsit sem érdekeltük, vagy az, hogy azt hittem ő majd segít nekem. Pont ugyanúgy egyedül maradtam mint amikor az iskolában zaklattak, csak hogy már nem voltam kisgyerek.
Végül összeszedtem magam valahogy, majd elindultam otthonról. Semmi kedvem nem volt emberek közé menni, főleg miután kiderült, valaki "figyel" engem. Bárki lehetett az, még egy számomra teljesen ismeretlen is, ami csak jobban megrémített. Miután beértem a városba, a szokásos útvonallomon haladtam tovább. Épp egy nem túl forgalmas utcában sétáltam, amikor megpillantottam valamit a távolban. Először fogalmam sem volt mi lehetett az, de ahogy egyre közelebb haladtam, egy ember formáját öltötte fel. Lépteim felgyorsultak, szinte már szaladtam mikor rádöbbentem, valaki elájult ott.
- Jól van?! - kiáltottam a férfinak a távolból, de nem válaszolt.
Közelebb sétáltam, majd leguggoltam hozzá. A feje erősen vérzett, és alig volt magánál. Előkaptam a telefonom, hogy segítséget hívjak, de valaki megszorította a csuklóm. Ő volt az. 
- Mit művel? - próbáltam lerázni a csuklómról, de nem jártam sikerrel.
- Kit akarsz felhívni? 
Hangja nagyon gyenge volt, szinte alig lélegzett, de még is úgy szorította csuklóm mintha az élete múlott volna rajta.
- A mentőket ki mást. - feleltem.
- Ne hívd! - nyögött fel. - Vagyis ne őket.. 
- Akkor kit?
- A telefonom.. a táskámban.. - intett a mellette heverő barna táskájára.
- Megörült?! Magának orvosra van szüksége! 
- Ő majd segít, csak hívd már! - kiáltott rám.
Gyorsan magamhoz kaptam a táskát, és kutatni kezdtem benne. Fogalmam sem volt miért segítettem egy idegen férfinak, de nem hagyhattam csak úgy ott. Mikor végre megtaláltam a telefonját ránéztem, arra várva hogy elmondja kit hívjak.
- Namjoon.. őt keresd.. 
Végigtekertem a telefonszámok között, mikor megakadt a szemem egy névnél. Jungkook. Véletlen egybeesésnek gondoltam, hiszen nem csak egy valakit hívhattak így. Továbbtekertem, s megtaláltam Namjoont. Azonnal hívni kezdtem, és egy mély férfi hang köszöntött.
- Szevasz haver! 
- A haverod elég szarul van, szóval jobb lenne ha elvinnéd egy orvoshoz. - térítettem észhez.
- Kivel beszélek?
- Az most mindegy. De a barátodnak segítségre van szüksége, és nekem nem engedi, szóval megköszönném ha eljönnél érte.
- Merre vagytok? - kérdezte.
Elmondtam a helyszínt ahol tartózkodtunk, majd letettük a telefont. Tekintettem a mellettem fekvő férfiéval találkozott, aki megkönnyebbülten engedte el csuklóm, majd lehunyta szemeit. Rémülten ütögettem vállba, attól félve hogy meghalt.
- Hé! Meg ne haljon itt nekem. - kiáltottam.
- Nem haltam meg. - lökte arrébb a kezeim.
Elővettem a táskámból a tornafelsőmet, majd bekötöttem a férfi vérző fejét vele.
Sóhajtottam egy nagyot, s a telefonomra pillantottam. Az idő bőven többet mutatott nyolc óránál, amikor is elkezdődtek az órák. Végül is ennél nagyobb bajba már nehezen kerülhettem, azon kívül hogy valami örült zaklatott. Pár perc várakozás után egy terepjáró állt meg mellettünk. Felkaptam magam a férfi mellől, majd elindultam a jármű felé. Nagyon ismerős volt, szinte túlságosan is. Hiszen ez Jungkook kocsija! Egy magas férfi szállt ki belőle, majd elindult felénk. Fekete szemüveg és sapka volt rajta, öltözéke ugyanilyen színű volt.
- Mi történt? - szólt oda nekem, miközben felemelte barátját a földről. 
- Fogalmam sincs, így találtam rá. - válaszoltam, majd segítettem az emelésben.
Beültettük az autóba, s a férfi, akit valószínűleg Namjoonnak hívtak, kapkodva szállt be mellé. 
- Köszi hogy nem hagytad magára. - hálálkodott.
- Ugyan. - mosolyogtam.
Intett majd elhajtott az autóval. Egy ideig a járművet bámultam ahogy eltávolodik, majd elindultam az iskola felé. Tudtam, hogy ez a két férfi, és Jungkook ismerték valahonnan egymást, én pedig utána akartam járni hogy honnan.
Mire beértem a suliba vége lett az első órának, és diákok százai beszélgettek a folyosón. Mikor végre megpillantottam egy ismerős arcot odatipegtem hozzá.
- Jesszusom veled meg mi történt? - távolodott el tőlem Soojung.
- Nagyon kedves vagy. - viccelődtem. 
- De most komolyan. Hol a rákban voltál?
- Elaludtam. - hazudtam.
Nem akartam elmondani az igazságot, legalábbis most biztos nem.
- Azért ennyire karikásak a szemeid? 
- Igen. - feleltem.
- Ne ha.. - szavát megszakította a csengő hangja, én pedig elindultam a terembe. 
Nem tudtam hazudni neki, túlságosan jól ismert. De nem mondhattam neki csak úgy el hogy kaptam egy zaklató levelet, és segítettem egy férfinak akit még csak nem is ismertem. 
És ha elmondtam volna mi történt, talán őt is bajba sodortam volna vele.
Az órákon képtelen voltam odafigyelni. Vagy a félelem uralkodott el rajtam a levél miatt, vagy a kíváncsiság Jungkook iránt. És az, hogy vele voltam a képeken amiket a levélben kaptam, még kíváncsibbá tett. A nap végén eldöntöttem hogy megint korrepetálni fogom Jungkookot, és talán rákérdezek hogy honnan ismeri Namjoont.
Elmondtam Soojungnak hogy ma megint nem fogok ráérni, ő pedig megértően ölelt át, majd elindult haza. Éreztem hogy igazából nagyon megharagudott, mert már másodjára rázom le, de ebben a helyzetben nem tudnám jól érezni magam.
Végül megint a terem előtt találtam magam ahol tegnap is korrepetáltam Jungkookot, de ezúttal kissé bátrabban nyitottam be. Megkönnyebbülten tapasztaltam hogy ő megint várt rám. Barna haja enyhén a szemébe lógott, s az ablakon bámult ki.
- Szia. - üdvözöltem.
- Szia. - mosolygott rám.
Leültem mellé, ő pedig közelebb húzódott hozzám. Visszatartott lélegzettel vettem elő a tantárgyhoz kapcsolódó cuccokat, majd elé csúsztattam őket.
- Mi történt a csuklóddal? 
Először nem értettem miért kérdezte ezt, majd lepillantottam csuklómra, melyen kék és zöld foltok voltak. Biztos a férfi szorításától jöttek ki. 
- Semmiség. - mosolyogtam és előrehúztam az ingem ujját.
- Nem fáj? - érdeklődött.
- Dehogy fáj. - nevettem fel.
Ekkor olyan fájdalmat éreztem, amit már nagyon régóta nem. Jungkook a csuklómat szorította majd mikor látta hogy fájdalmaim vannak, azonnal elengedte.
- Szóval nem fáj mi? - gúnyolódott. - Mi történt? - komolyodott el.
- Egy férfi rosszul lett, szóval segítettem neki.
- Ezért lett ilyen a kezed?
- Hát.. - nyeltem egy nagyot. - Felakartam hívni a mentőket, de azt mondta a barátját hívjam, Namjoont.
A fiú megfagyott egy másodperce, számomra pedig világossá volt hogy ismerik valahonnan egymást.
- Ismered? - tettem fel a kérdést.
Jungkook nem válaszolt, majd elkezdte összepakolni a cuccait.
- Mennem kell. - jelentette ki, majd elviharzott mellettem.