4. fejezet

 Csalódottan kullogtam haza miután Jungkook magamra hagyott. Talán még is csak magamban kellett volna tartanom a dolgot.
A nap lassan lehunyta szemeit, én pedig egyre gyorsabban lépkedtem mert nem akartam egyedül maradni a sötétben. Valamiért nagyon rossz előérzetem volt azon az estén, pont olyan mint mikor édesanyám először rosszul lett. Akkor még nem értettem mi miért történt, de ma már azt hiszem felfogtam. Anya azért lett beteg mert isten mást életet szánt nekem mint amilyen eredetileg lett volna.
Szemeim könnybe lábadtak gondolataim miatt, de gyorsan letöröltem őket mikor végig folytak arcomon. Sosem voltam az a depressziós típus, mindig próbáltam önmagam maradni, kisebb-nagyobb sikerrel.
Fellélegeztem mikor végre megérkeztem a házunkhoz, s kapkodva lépkedtem be a bejárati ajtón. Táskámat ledobva magam mellett elindultam a nappalinkba hogy levethessem magam valamelyik kanapén, de valami megállított. A függönyök elvoltak húzva, ezáltal vaksötétség uralkodott a helyiségben.  Nagyon ritka, hogy valaki egyáltalán csináljon is valamit ebben a házban, nemhogy függönyöket húzogasson, ráadásul én értem haza a legkorábban. Egy évnek tűnt mire megmertem mozdulni, és a villanykapcsoló irányába erőszakoltam magam. Az utolsó lépteket egy ugrással oldottam meg és megkönnyebbülve oltottam fel a villanyt.
- Nagyon kecses volt az az ugrás. - hallottam egy hangot magam mögött.
- JONGIN! - kiáltottam fel mikor megpillantottam a fiút a kanapénkon. - Te meg mi a szart csinálsz itt?
- Gondoltam megleplek. - mosolygott gúnyosan.
Ledobtam magam a fiú mellé majd enyhén oldalba böktem, jelezve hogy megsértődtem.
Jongin felnevetett majd jobb karját vállamra dobta magához húzva. Elpirulva nyúltam a TV távrányitóhoz s bekapcsoltam a készüléket. Nem értettem miért viselkedik így, de nem bántam, hiszen már régóta ismertük egymást és a tény hogy nem egy örült gyilkos várt otthon megnyugtatott.
- Egyébként áll még az a vacsorameghívás? - nézett rám.
- Miről beszélsz? - pislogtam.
- Amit tegnap említettél.
Ekkor eszembe jutott a tegnapi beszélgetésünk. Az egyetlen probléma az volt hogy csak poénkodtam, és egyáltalán nem volt pénzem ilyesmikre.
- Jongin az.. - nyeltem.
- Nyugi, majd én viszlek el téged.
- Nem szükséges, majd főzök valamit itthon. - keltem fel mellőle.
- Na nem.. - kapta el a csuklóm.
Felsikítva a fájdalomtól a lábaimra rogytam. A fiú pont azt a kezemet kapta el ami még mindig rettentően fájt.
- Mijoo! - kiáltott Jongin rémülten.
- Jól vagyok. - kaptam fel magam, habár kicsit sem voltam jól.
- Nem akartalak bántani. - mentegetőzött.
- Semmi baj. - mosolyogtam rá.
- Mi történt a csuklóddal? - húzta fel az ingujjamat.
- Megütöttem. - hazudtam.
- Nem inkább megszorították? - tekintete nagyon féltő volt, én pedig rettentően éreztem magam amiért miattam aggódott.
- Talán. - szegeztem le tekintettem a padlóra.
- Gyere, anya beköti a sebedet és te addig elmeséled mi történt. - jelentette ki, és elindultunk a házukhoz.
Jongin anyja orvos volt. Sokszor látta el a sebeim mikor kisebb voltam, s és rengetegszer segített a családunkon. Édesanyámat is sokszor ápolta mikor betegeskedett.
A fiú bevezetett a házukba ahol én már ezer éve nem jártam, s elkapott az étel illata.
- Jongin itt vacsoráznak. - suttogtam oda neki.
- És? Csak anya van itthon.
- Nem fogom vacsorázás közben zavarni. - fordultam vissza.
- Sziasztok. - köszöntött minket egy kíváncsi hang.
- Szia anya. - köszönt Jongin.
- Jó estét. - hajoltam meg.
- Mijoo ezer éve nem láttalak. - mosolygott kedvesen rám.
- Anya erre most nincs időnk. Mijoonak van egy sérülése amit el kéne látni.
- Ohh, akkor had lássam mit tehetek!
Megmutattam sérülésem ő pedig megvizsgálta. Nagyon hülyén éreztem magam amiért ennyi problémát okoztam mindenkinek.
- Elég csúnyán néz ki, üljetek le a nappaliban és mindjárt ott leszek. - utasított minket.
- Akkor elmondod mi történt? - ültünk le.
Vettem egy nagy levegőt, majd elmeséltem mi történt. Persze csak azt meséltem el hogy szereztem, a levelet és a többit inkább megtartottam magamnak. Jongin nagyon mérges volt rám, és a férfira aki ezt tette ahelyett hogy megköszönte volna hogy segítettem. Később bekötötték a sérülésemet, én pedig nem győztem hálálkodni.
- Mijoo miért nem vacsorázol nálunk?
- Nem akarok zavarni. - utasítottam el.
- Ugyan nem zavarsz. - vigyorgott Jongin anyja.
- Rendben.
Leültünk az asztalhoz és vacsorázni kezdtünk. Jongin mellettem ült, még mindig kicsit feszülten. Ennyire féltene?
- Na és hogy vagytok mostanában a családdal? - kérdezett az anya, miközben kiöntött nekem egy pohár vizet.
- Egész jól. - erőltettem magamra egy mosolyt, s beleszürcsöltem.
- Édesanyád öngyilkossága biztosan megviselt mindenkit.
Megakadt az étel a számban. Hirtelen elkapott a hányinger és majdnem leszédültem székemről. Öngyilkosság?
- Öhm...
- Anya! - csapott az asztalra a mellettem ülő fiú, amire mind a ketten megremegtünk.
- Semmi baj. - nyugtattam.
- Ne haragudj Mijoo, nem akartalak felzaklatni. - nézett mélyen a szemeimbe a doktornő.
Valamiért nagyon kellemetlenül éreztem magam. Haza akartam menni.
- Azt hiszem jobb lesz ha megyünk. - kelt fel mellőlem Jongin.
Megköszöntem a vacsorát, habár alig ettem valamit, s elindultunk haza.
- Még egyszer köszönöm. - hálálkodtam még mindig Jonginnak miközben együtt sétáltunk.
- Mondtam hogy semmiség. - nevetett. - Egyébként..
- Hmm?
- Még mindig emészted magadat édesanyád miatt igaz? - álltunk meg az ajtó előtt.
- Miért kérded?
- Mert nagyon letörtnek tűnsz mostanában.
- Én csak.. csak sok mindenen töröm mostanában a fejem.
- Például?
- Tanulás.. ez-az. - válaszoltam.
- Nem hiszem hogy csak erről lenne szó.
- Pedig erről van szó. - blöfföltem. - Most már tényleg mennem kéne. - búcsúztam el mert a beszélgetésünk egyre kényelmetlenebb lett számomra, és eszembe juttatta félelmeimet.
Meg sem vártam hogy Jongin visszaköszönjön s becsaptam magam mögött az ajtót. Felszaladtam a szobámba s ledobtam magam az ágyra. Arcomat belemélyesztettem párnámba, így próbálva elfojtani gondolataimat.
Öngyilkosság.
Ez a szó szaladt át a fejemben újra és újra. Anya rákos volt, ezért halt meg, nem pedig öngyilkos lett. Vagy talán én tévedek? Talán az egész gyerekkorom egy hazugság lett volna?